A történet egy francia testvérpárral kezdődik, André és Edouard Michelinnel, akiknek semmi közük nem volt az éttermekhez. André üzletember volt, Edouard pedig mérnök, akik az 1880-as években egy leleményes fejlesztéssel megváltoztatták az autóipar (és az éttermi kritikai világ) történetét. Ugyanis ebben az időben kezdett népszerűsödni az autó és a kerékpáripar, és ezeknek esszenciális része volt a gumiabroncs.
Arra hamar rájöttek a kor mérnökei, hogy a ma már elterjedt és természetesnek vett felfújható gumiabroncs kiváló megoldás a járműveknek, hiszen így a kerék egy „légpárnán” halad, ami kellemesebbé tette az utat a rázkódások és egyenletlenségek elnyelése által. Azonban ez felvetett egy mérnöki kihívást: Hogyan szereljük fel a gumiabroncsot a kerékhez úgy, hogy az ne eresszen. Erre akkor az volt a megoldás, hogy a gumit felragasztották, azonban ez nem volt nagyon tartós, és a le és felszerelése is igen körülményes és időigényes volt. Erre a problémára találtak megoldás a Michelin testvérek, akik 1891-ben megalkották a leszerelhető gumiabroncsot, amelyet az eddigi 1-2 nap helyet 1-2 óra alatt ki lehetett cserélni.
Ez, és néhány másik a fejlesztés lehetővé tette a hosszabb utazásokat az autóval, hiszen nem kellett már a defekten aggódni, egy hibás gumit egy kis pihenő alatt ki lehetett cserélni. És így kanyarodunk el az éttermekhez. Ugyanis a Michelin cég tulajdonosaként a testvérpár célja az volt, hogy az emberek minél többet vegyék és használják az abroncsokat, hogy aztán újat vegyenek. Ezért, hogy ösztönözzék a sofőröket és utazókat a kitérőkre, megalkották a Michelin-Guide-ot. Ez kis kiadvány volt, amit eleinte ingyen osztogattak, és ajánlások voltak benne a legkitűnőbb, „ide-érdemes-elmenni” éttermekről, hotelekről, valamint útvonalakkal, térképekkel segítette a vezetőket. Eleinte csak Párizs és környéke szerepelt a kiadványban, azonban az olvasók segítségével folyamatosan bővítették, 1904-től pedig nemzetközi kiadvánnyá vált.
Az első világháború alatt a Guide kiadását felfüggesztették. A háború után az útikönyv átdolgozott kiadásait 1920-ig adták ki ingyenesen. Ugyanis ekkoriban állítólag André Michelin egy gumiabroncs-kereskedőnél tett látogatása során észrevette, hogy az útmutató egy példányát egy munkapad támasztására használják. Abból az elvből kiindulva, hogy “az ember csak azt tiszteli igazán, amiért fizet”, a Michelin úgy döntött, hogy többé nem adja őket ingyen, és 7,5 frank-os áron kezdték őket árusítani. Emellett számos változtatást is eszközöltek, nevezetesen az éttermek külön kategóriák szerinti felsorolását, a szállodák listájának hozzáadását (kezdetben csak Párizsra vonatkozóan), és a hirdetések eltávolítását az útikönyvből.
Az éttermeket csillaggal értékelték, azonban kezdetben csak egyetlen csillagot osztottak ki. Aztán 1931-ben bevezették a nulla, egy, egy, két és három csillagot. Végül 1936-ban közzétették a rangsorolás hivatalos kritériumait:
: “Kategóriájában nagyon jó étterem” (Une très bonne table dans sa catégorie)
Ahogyan egyre népszerűbbé vált, a kiadvány volt a legfőbb támasza az utazóknak, akik idegen helyen jó szállást vagy étteremet kerestek. Mivel az értékelés és cég is teljesen független volt mind a vendéglátás világától, mind bármilyen állami szervtől, ezért az emberek hamar elkezdtek bízni benne, hiszen a cégek nem tudták befolyásolni az értékeléseket. És mivel a potenciális vevők a csillagok és értékelések alapján választottak úticélt, ezért a vendéglátóipar tagjai is elkezdtek harcolni a csillagokért.
Ez pedig kifejezetten izgalmas volt, mert a Michelin kritikusai nem időpontra, vagy meghívásra jöttek, hanem teljesen véletlenszerűen, átlagos vendégként érkeztek, csendben figyeltek, majd fizettek és szó nélkül távoztak, és az azt következő kiadványban jelentették meg az értékelésüket. Elvileg volt egy fix procedúra, amelyet követtek, hogy minden étterem egyenlő esélyt kapjon, de ez szigorúan titkos volt, és nehéz volt kiszúrni. Ez azt jelentette, hogy ha egy étterem jó értékelést szeretett volna kapni, akkor folyamatosan kiváló minőséget kellett nyújtania arányos árak mellett (az értékelésnek ugyanis része az ár-érték arány). A jó értékelés és a csillagok megszerzése után sem lehetett azonban hátra dőlni, ugyanis a kritikusok időről időre visszatértek, természetesen titokban, névtelenül, és ha az étterem nem felelt meg a korábbi értékelésnek, akkor le is fokozhatták azt a csillagok elvételével. Ez pedig az étteremnek hatalmas szégyen volt, több étterem is ment csődbe a Michelin csillagok elvesztése miatt.
A Guide ezután szép lassan meghódította a világot, és ma már több ezer étteremnek van valamilyen Michelin besorolása, amivel odavonzhatja az utazókat. Érdekesség, hogy ahogyan eredetileg is, a Michelin csillagokat csak éttermek, helyek kaphatják, emberek nem. Tehát ha valaki egy „Michelin csillagos séf”, az csak annyit jelent, hogy az étteremnek van Michelin csillaga, amit például a séf távozásakor az étterem nem veszít el, azt a séf se viheti magával. Sőt, sok esetben az útmutatóban a séf neve meg sincs említve.
Forrás: Michelin, Michelin Guide
