Ma már elképzelhetetlen egy olyan világ, ahol az okostelefonok érintőképernyői nélkül éljük az életünket, sokaknak ez a munkaeszközük is, és az „odanyomok” és „rákattint” folyamat egy megbízható, esszenciális része lett az életünknek. Ez viszont nem mindig volt így, ugyanis az első, mindenki által használható érintőképernyős telefont kevesebb mint húsz éve mutatták be, az Apple 2007-es KeyNote eseményén. Azonban az iPhone megalkotása hatalmas kihívásnak bizonyult, és volt egy nagyon izgalmas Achilles sarka a projektnek, amelyen majdnem az egész elhasalt… Aztán egy fiatal mérnök előállt egy megoldással.
Az érintőképernyő forradalma már jóval az iPhone előtt elkezdődött, de különböző okok miatt nem tudta meghódítani a tömeges piacot. Pedig az ujjal odabökés valóságos álmomnak számított a számítógépek és mobiltelefonok hőskorában, amikor a legtöbb dolgot billentyűzetekkel együtt lehetett csak bevinni. Ennek a gép-ember hídnak a fejlesztése tehát kulcsfontosságú volt, hogy az érintőképernyő tényleg annyira használható és intuitív legyen, mint ahogy a sci-fi-ben megálmodták. A 2000-es évek elejére egyre több olyan technológia jelent meg, amely elméletben lehetővé tette az érintőképernyők tömeges elterjedését, de senki sem tudta pontosan, hogy mi lenne az az átütő termék, amivel meg lehet hódítani ezt a piacot, mivel ekkoriban a tech-rajongókon kívül szinte senki nem ismerte ezt a technológiát. Több cég is belefogott egy forradalmian új eszköz fejlesztésébe, de visszatekintve vitathatatlan, hogy egy cég mindenki mást maga mögé utasított: Az Apple.
A 2000-es évek elején sikerre vitt iPod, és az érintőképernyős rendszerek egyre nagyobb térhódítása miatt az Apple elindította a Project Purple-t, azaz a Lila Projektet. Ennek a célja egy olyan érintőképernyős személyi számítógép-mobilkommunikációs hibrid eszköz kifeljesztése volt, ami egyszerre hozta volna a számítógépek tudását, a mobiltelefonok és laptopok agilisságát, és mindezt egy modern, már-már álomszerű érintőképernyővel vezérelhettük volna. Kezdetben az Apple (és amúgy sok más cég is, mint például a Microsoft) egy tabletben gondolkodott, azonban a korabeli akkumulátor és képernyő technológiák miatt ezt nem lehetett volna megvalósítani úgy, hogy az Apple által elvárt kényelem és elegancia teljesüljön. Ezért a kisebb méret mellett döntöttek, így megalkotva az iPhone, az érintőképernyős mobiltelefon koncepcióját.
Azonban az iPhone fejlesztése alatt volt egy hatalmas akadály, amin akár az egész projekt bukhatott volna. Ehhez érdemes megjegyezni, hogy az Apple egyik legnagyobb versenytársa ebben az időben a BlackBerry volt, amely tudásban nem sokkal volt rosszabb, mint az iPhone. Azonban a hardverében egy lényeges különbség volt, hogy a BlackBerry hagyományos billentyűzetet használt, amin teljesen magától értetődő volt gépelni.
Azonban az Apple úgy döntött, hogy az iPhone teljes felületén képernyő lesz, azaz nem lesznek rajta hagyományos gombok. Így sokkal magával ragadóbb volt az élmény, hiszen a képek, weboldalak mind nagyobb méretben jelenhettek meg. Ezzel viszont az is együtt járt, hogy gépelni is az érintőképernyőn kell majd, ami elsőre nem látszott problémának, mert hasonló érintőképernyős billentyűzetek léteztek már akkoriban is. A probléma viszont az volt, hogy még senki sem csinálta ennyire kicsiben és ez a gyakorlatban katasztrofális volt. A telefon méretéből adódóan, ha teljes billentyűzetet akartunk az angol ábécé mind a huszonhat betűjével (a magyarról ne is beszéljünk…), a virtuális billentyűknek rendkívül kicsinek kellett lenniük – mint kiderült, túl kicsinek ahhoz, hogy az emberi ujj pontosan gépelhessen. Ha az ember megpróbált leütni egy betűt, akkor sokszor az ujj pontatlansága miatt a környező betűket találta el, így tulajdonképpen használhatatlanná téve a koncepciót.
A kiszámíthatatlan billentyűzet azért volt különösen riasztó, mert az Apple történetében volt egy hírhedt, érintőképernyővel kapcsolatos fiaskó: a Newton, amely forradalmian új kézírás-felismerő felülettel került piacra, amelyről kiderült, hogy komikusan megbízhatatlan. Ha az Apple fel akarta venni a versenyt a Blackberryvel, akkor olyan szövegbevitelt kellett találnia, amely nem igényel apró ujjakat vagy rengeteg gyakorlást ahhoz, hogy egyáltalán használható legyen. A probléma annyira égető vált, hogy Ken Kocienda, a későbbi megoldást kitaláló mérnök így emlékezik vissza: “Azt hiszem, az történt, hogy Scott Forstall elment Steve Jobshoz, és megkapta az engedélyt, hogy azt mondja: oké, mostantól mindenki ezen dolgozik.” – emlékszik vissza “Szóval egy nap a vezetőnk kihívta az egész Purple csapatot a folyosóra, és azt mondta: hagyjátok abba, amit csináltok. Senki sem dolgozik tovább a Safarin, a Noteson, a Photoson, a Calendaron, mindenre stop. Mostantól mindannyian billentyűzetmérnökök vagytok.”
De ahogyan már említettük, Ken Kocienda volt az, aki végül megfejtette a virtuális billentyűzet rejtélyét. A folyosói találkozót követő hetekben öt különböző megoldást épített, amelyek mindegyike különböző okokból kudarcnak bizonyult. Végül azonban egy séta során egy ötlet jutott eszébe: “Emlékszem, arra gondoltam: Nem tudom, hogyan, de szükségem lesz egy szótárra” – “Kell lennie egy kis ügynöknek, aki szkeptikusan nézi a bejövő inputot, és azt mondja: nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem így értetted. Hanem ÍGY értetted.”
Kocienda ötletének zsenialitása abban rejlett, hogy éppúgy a geometria, mint a szöveg körül forgott. Rájött, hogy minden alkalommal, amikor a felhasználó beír egy szót a virtuális billentyűzeten, a számítógép képes egy különálló alakzatot létrehozni – Kocienda ezt együttállásnak, konstellációnak nevezte -, amely a képernyő különböző helyeit térképezi fel, ahol a felhasználó megérintette a billentyűzetet. “A szótár minden egyes szavához” – magyarázza Kocienda – “létezik egy ideális konstelláció, amelyet a billentyűzet minden billentyűjének középpontját véve rajzolunk ki.” A bemutatóhoz Kocienda a szótár szavait egy listává alakította át, amely ezeket az “ideális konstellációkat” tartalmazza, és mindegyiknek egyedi alakja van a billentyűzeten lévő betűk elrendezése alapján. Miközben a felhasználó a virtuális billentyűket nyomkodta, a színfalak mögött a szoftver feltérképezte a kevésbé ideális konstellációt, és összehasonlította azt a szótárban található összes ideális változattal. “És amikor beírtál három betűt, [a szoftver] megnézte a pontokat, és azt mondta: oké, nos: melyik hárombetűs szó hasonlít leginkább erre a konstellációra?”. Ennek a koncepciónak a hátránya természetesen az volt, hogy az egyedi szavakon, szlengeken nem tudott segíteni, azonban ezt egy dinamikus, folyamatosan tanuló szótárral át lehetett hidalni. (Összeségében egy átlagos ember nagyjából 20-35ezer szót ismer, így ennek a lefedése inkább csak adatbázis jellegű kérdés volt, mintsem technológiai)
Néhány héttel a folyosói megbeszélés után az Apple összegyűjtötte a Purple csapatot egy konferenciateremben, hogy egy úgynevezett “billentyűzetderbit” tartson, ahol Scott Forstall kipróbálta a csoport által kifejlesztett különböző demókat. Amikor Forstall eljutott Kocienda demójához, a virtuális billentyűzeten elkezdett pötyögni. Eközben, a háttérben a szoftver a következő billentyűleütéseket regisztrálta: yui r as r [space] r nm r yui r [space] nm r as r nm r qwe. De miután ezeket az értelmetlen betűket visszafordította az “ideális konstellációkra”, a képernyőn megjelenő szöveg így szólt: “Scott is my name.”(Scott a nevem). Kocienda megnyerte a billentyűzetderbit – és a termék, amelyből később az iPhone lett, zöld utat kapott.
Többek között ez is egy volt azok közül az innovációk közül, amelyet az első iPhone hozott, és ami miatt egy iPhone-on gépelni egész más élmény volt, mint bármelyik korabeli érintőképernyős mobilon. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy Ken Koncienda megmentette az iPhone projektet, és amikor 2007-ben bemutatásra került, a legsikeresebb telefon lett, és a lendülete azóta is tart.
Forrás: HiddenHeroes
