Néha vannak történetek, életek, iparágak, és fejlesztések, amelyek furcsa módon összefonódnak azért, mert van bennük valami közös, ami elsőre talán nem is látszik. Pontosan ez történt Japánban is, ahol egy pékség csak egy picit kényelmesebbé szerette volna tenni az áruk kifizetését, és eközben véletlenül hozzájárultak ahhoz is, hogy a rákos sejtek diagnosztizálása hatalmasat fejlődhessen.

A történet egy egyszerű marketinges elemzéssel kezdődött. Egy japán vállalkozás szeretett volna nyitni egy pékséget, és ehhez különböző felméréseket végeztek, hogy mik azok a kulcs szempontok, amelyeket mindenképp érdemes észben tartani, hogy sikeresek legyenek. Ebből a felmérésből kiderült többek között, hogy nagy igény van a különböző fajtájú, ízű különleges péksüteményekre. Japánban egyébként ez viszonylag megszokott, folyamatosan újfajta péksüteményeket találnak ki, mint például a “carbonara”, az olasz tészta-ételből készült egyfajta reggeli szendvics: egy darab szalonnát tojással, sajttal, sajttal és borssal kenegetve sütnek meg egy zsemle tetején; a “Sonkás kukorica” hasonló trükköt alkalmaz, de kukorica és majonéz keverékét használja feltétként. A felmérésből tehát kiderült, hogy egy pékség minél többféle pékárut kínált, annál nagyobb forgalma volt.

A történet szempontjából a másik releváns eredménye a felmérésnek az volt, hogy az emberek szeretik, ha a pékáruk “meztelenek”. Ez azt jelentette, hogy ha egy péksüti nem volt becsomagolva, hanem csak egy nyitott kosárba belepakolva, akkor az emberek háromszor annyit vettek, mivel a pékáru frissebbnek nézett ki.

Tehát a cél az volt, hogy legyen minél több, különböző, egyedi péksütemény, és ezek minél természetesebb módon, csomagolás nélkül legyenek kihelyezve. Ez a koncepciónak kiváló volt, az egyetlen praktikus hátránya az volt, hogy a mindennapos vásárlásnál ez valóságos pokollá tette az emberek életét. 

Ugyanis mivel nem volt csomagolás, nem voltak vonalkódok, vagyis a kiszolgálóknak több száz, gyakran hasonló, és folyamatosan változó péksüteményt kellett fejből tudniuk, majd ezeket manuálisan felütniük. Ez amellett, hogy nehézzé tette az új kollégák képzését, borzasztóan lassúvá tette a kiszolgálást, és mindezek mellett a kiszolgálónak kézzel kellett minden egyes pékárut megfognia, amely higiéniai kérdéseket is felvetett.

Erre a problémára megoldására a pékség megkeresett egy szoftverfejlesztő szakembert, hogy közösen dolgozzanak ki valami-féle automatizálását a folyamatnak. Ez nagyjából öt évbe telt, és a cég majdnem csődbe ment közben, de végül sikerült befejezni. Az eredmény egy különleges, mesterséges intelligencia alapú szoftver, amely egy kamerán keresztül “ránéz” a vásárló által kiválasztott termékekre a pulton, automatikusan felismeri a különböző péksüti fajtákat, összeadja őket, és a végén egyben kiírja a fizetendő összeget, mindezt pár másodperc alatt. Az egész annyira gyors, egyszerű, hogy sokan nem hajlandóak elhinni, hogy valóban ilyen gyorsan végez a gép, szinte már-már varázslat hangulata van. 

És ezen a ponton azt hihetnénk, hogy ez az ennek az egyértelműen sikeres történetnek a vége. Csakhogy korántsem, mivel a rendszer olyan jól működött, hogy más pékségek is szerettek volna hasonló rendszert, ezért a rendszert továbbfejlesztették, és elkezdték hirdetni, árulni különböző pékségeknek. 

És az egyik ilyen hirdetést a rendszerről meglátta a Kyoto-i Orvosi Kutatóintézet egyik munkatársa, és feltűnt neki, hogy a péksütemények formái nagyon hasonlítottak az általuk tanulmányozott rákos sejtekre. Ezért felkereste  pékség fejlesztőjét, hogy segítsen nekik módosítani a programot úgy, hogy az rákos sejteket ismerjen fel. Kiderült, hogy a program néhány minimális változtatás után ugyanolyan elképesztő hatékonysággal volt képes rákos sejteket azonosítani, mint ahogyan azt a péksüteményekkel tette. Ezzel évek munkáját takarítottak meg, és a mai napig használják és fejlesztik a program orvosi alkalmazását. A programot fejlesztő cég azóta kiterjesztette a szoftver alkalmazását, és rengeteg helyen segít szakembereknek nap mint nap. 

Forrás: The NewYorker