Az analóg, filmes fényképezők enyhén szólva elavultak, ha a technológiát nézzük. De ha a képeiket nézzük, akkor muszáj belátununk, hogy az ilyen kamerákkal készített képeknek rendkívül egyéni és érdekes stílusa van. A kreatív fotózáshoz emiatt a mai napig használnak analóg kamerákat, a legtöbbször úgynevezett eldobható kamerákat. Ezek néhány-ezer forintba kerülnek, és az az előnyük, hogy használat után szó szerint ki is lehet dobni őket, csupán a filmre van szükség, amelyet előhívva meg is kapjuk a retro-képeinket.

Viszont ezeknek a kameráknak a használata kényelmetlen, nem lehet őket beállítani, és legfőképp nincs azonnali visszajelzés arról, hogy amit csináltunk, az jó-e, ez csak az előhívásnál derül ki. Így jogosan merülhet fel a kérdés, hogy nem lehetne-e kombinálni a két világot, megtartani az analóg kamerák stílusát és képeit, de a modern kamerák kényelmével és sokoldalúságával?

Az egyik lehetőség az utólagos szerkesztés. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy digitális gépnek a képét különböző szoftverekkel „analógóssá” tesszük. Ezt azért is lehet kivitelezni, mert az analóg kameráknak jellegzetes hibái, tulajdonságai vannak a képeikben, és ezeket le tudjuk másolni, hogy azt az érzetet nyújtsák, hogy valóban egy filmre készültek. Ez azonban számomra nem túl hiteles, és szerencsére van egy másik módja is annak, hogy még egyel valódibb legyen az analóg-élmény.

Ennek a módszernek a lényege pedig az eredeti lencse használata. A legtöbb képi egyediség, ami miatt az analóg képeknek olyan jó stílusuk van, a lencse okozza. Ennek az az oka, hogy a retro érzésért adó apró részletek valójában hibák, amelyeket a modern, korszerű lencsék és objektívek már régen kiküszöböltek, de a régi, rosszabb minőségű lencsék még nem. Éppen ezért, ha valahogyan tudjuk kombinálni az analóg lencséket egy korszerű kamerával, akkor valahol megkapjuk mindkét világ előnyeit.

Na de lássunk is neki: A digitális kamera váz, amit használni fogunk egy Sony A6700, emögött az a prózai indok áll, hogy ilyen gép állt rendelkezésünkre a projekt alatt. Ez egyébként a Sony standard E-Mount objektív foglalatával rendelkezik, így az erre kifejlesztett megoldás elméletben kompatibilis lesz az összes modern Sony kamerával.

Az analóg fényképező, amit használni fogunk a Kodak Fun Saver lesz, ez egy viszonylag elterjedt eldobható analóg kamera, aminek a képei azt a retro-stílust hozzák, amit szeretnénk. Emellett pedig, mivel eldobható, ezért általában könnyen és olcsón hozzá lehet jutni, főleg mivel nekünk nem is kell, hogy működjön. Ezt szétszerelve ugyanis néhány pattintással megtaláljuk a lencsét, amit három csavarral le is tudunk szedni a helyéről. A kamera többi rész tulajdonképpen nem is kell, az igazi kincs az kicsi, 11mm-es lencse, ami a foglaltban van.

Ezután jön a gondolkodós rész, ugyanis most kell tervezünk egy olyan adaptert, amivel ezt a kis lencsét fel tudjuk helyezni a Sony modern foglalatába. Ez szemből nézve egyszerű, ugyanis nyilván logikus hogy a foglalat adta kör középpontjába kell helyeznünk (egyébként ezt se muszáj, de ezzel majd egy következő projektben kísérletezünk…), de az igazi kérdés, az a háztól való távolság.

Ehhez egy kis optikai háttér, hogy minden lencsének van úgynevezett fókusztávolsága. Leegyszerűsítve ugyanis a fényképező gépek úgy működnek, hogy a kívülről érkező fényt a lencse összegyűjti, és egy pontba irányítja. Ezen a ponton, ha elhelyezünk egy szenzort (vagy filmet), akkor a rajta megjelenő kép „éles” lesz, azaz fókuszban van. Érdekes módon ezt mindkét oldalról lehet szabályozni, tehát ha kép nincs fókuszban, akkor változtathatunk a lencse-szenzor távolságon is, vagy a lencse-„fényképezendőtárgy” távolságon is. Ha ugye rögzítjük a lencse-szenzor távolságot, azaz mondjuk beszereljük őket egy kamera házba, akkor a fókuszon úgy tudunk finomítani, hogy a lencse-tárgy távolságon állítunk, azaz pl. közelebb megyünk ahhoz, amit fotózni szeretnénk. Így működnek a fix-fókuszú kamerák. (A változtatható fókusz ezt azzal egészíti ki, hogy tulajdonképpen a lencse és a szenzor közötti távolságot változtatja, aminek így az a hatása, hogy nem kell elmozdulunk a fókusz változtatásához.)

Ahhoz tehát, hogy a lencsénk felszerelve éles képet adjon a megfelelő távolságra kell felszerelnünk a szenzortól. A szenzor helye pedig a kamerába fix, így tulajdonképpen két távolságot kell tudnunk: A szenzor távolságát a foglalat síkjától, és a lencse fókusztávolságát. A szenzor távolság szerencsére könnyen kideríthető, mert ahogy említettük a standard Sony foglalat miatt ez fix. A lencse fókusz távolságát egy kicsit nehezebb volt meghatározni, de szerencsére, ahogy már fentebb említettem, volt, aki ezt kikísérletezte, így ezt is tudjuk. A két távolságot egymásból kivonva pedig megkapjuk, hogy a lencsének pontosan milyen távol kell lennie a foglalat síkjától. Ha ez megvan, akkor nincs más dolgunk, mint egy foglalatot készíteni, ami a megfelelő helyen tarja ezt a lencsét. Ezt ezután 3D nyomtatóval kinyomtattuk, hogy meg tudjuk nézni mit is alkottunk…

Az első tapasztalat az volt, hogy a lencse távolság még mindenképpen finomítást igényel, elsőre kissé homályosak voltak a távoli dolgok, ami számunkra kissé aggasztó volt, mert egy zenekart szerettünk volna fotózni, aminél nem a legideálisabb, ha az arcukba kell állni, hogy fotózhassuk őket. De kis kísérletezés után kiderült, hogy csupán néhány miliméterrel kell közelebb hozni a lencsét a szenzorhoz, de mivel időszűkében voltunk, nem tudtunk új, módosított foglalatot nyomtatni, helyette néhány földön talált vékony alátéttel kitámasztottuk a lencsét, ami így pont a megfelelő helyre került. Ez nem a legigényesebb megoldás, de átmenetileg mindenképp megfelelt. És az eredmény mindenképp lenyűgöző.

Az első benyomásom az volt, hogy ez mindenképp inkább egy kültéri setup, ahol sok fény van, itt egyértelműen szebbek a képek. De beltéren is, egy megfelelő színpadi világítás mellett egész izgalmas képeket lehetett kihozni belőle, ha egy kicsit játszottunk a beállításokkal. És itt jön ki ennek az ötletnek az igaz előnye, hogy ott élőben, a valós fényviszonyok között be tudtam állítani az összes fontos paramétert (ISO, záridő, színhőmérséklet, stb.), és a képernyőn azonnal láttam is az eredményt, így ahogy kezdtem megtalálni a megfelelő beállításokat, egyre jobb képek születtek. Az elkészült képeket pedig egy kis utómunkával valóban izgalmassá lehetett tenni, olyasmivé, amit más objektívval nem igazán lehet megvalósítani.

Összességében tehát mindenképp megérte a mókolást, és igazán művészi képeket sikerült vele készíteni, bár egy két apróságon még azért finomítani kell. A fókusz teljes hiánya az élő zenekar fotózását például erősen nehezítette, így tervben van egy változtatható fókuszú verzió elkészítése is. Addig is itt van még néhány kép, amelyeket készítettünk: